Nem vagyok én úgy főzve a nőktől

Tóth Árpád és Lichtmann Anna

Tóth Árpád 26 éves volt, amikor 1912-ben találkozott Lichtmann Annával.  16 évig éltek együtt, mély szerelemben, az utolsó pillanatig boldogan. Pedig mindketten tudták, hogy Pádi halálos beteg, élete tüdőbaja szakszerű kezelésével is legfeljebb meghosszabbítható. 6 év együttélés után szerette volna elvenni Annát, de nem volt pénze rá. Pénzkérő levelet küldőt támogatójának, Hatvany Lajosnak, aki előbb elutasítóan, mint bíztatóan válaszolt. Pádi viszont nem tudott mást adni Annának, mint hogy a hátralévő kiszámíthatatlanul kevés időt házaspárként élik le egymással.

Újra levelet írt Hatvanynak: „Ne tessék azt gondolni, hogy ez a házassági izé nálam valami ifjúi tavaszi bagzás-féle. Hogy fejest akarok ugrani valami nőbe, vagy ilyesmi. Nem vagyok én úgy főzve a nőktől… Egész másfajta dolog nekem ez, a mostani lakodalmi indulóm. Egy olyan nőről van szó, aki, hogy is mondjam? – hiszen bizonyára megbízhatom az ön diszkréciójában – már évek óta a feleségem. És többet szenvedünk már egymással, mint húsz tiszteletben megőszült házaspár együttvéve… És ő kitartott mellettem, rám várva, évekig, vergődött és várt. Nem lehet ezt így kibírni, jó Uram! Nem a testi vágy húz engem hozzá, hanem az összeroppanásig fájó lélek minden kínjai… Nem sürget, nem lamentál, s most, mikor az az ön hideg levelét elküldtem neki, azt válaszolta, hogy önnek igaza van, és ő kész örökre félreállni az utamból…”

      A levél megtette a hatását, Hatvany kifizette az esküvőt. Ahogy az újabb és újabb gyógykezelések számláit is. Hamarosan megszületett Eszter, a házaspár imádott lánya, aki teljesen kitöltötte az életüket.

Amikor Tóth Árpád 1928-ban negyvenkét évesen meghalt, Anna elintézte a temetést, meghallgatta Babits beszédét, fogadta a részvétkívánságokat, majd elköszönt férje íróbarátairól. Felnevelte lányát, és bár nem ösztönözte, örült, hogy Eszter is költő lett. Négy évtizeddel élte túl férjét.

Tóth Árpád

AUGUSZTUSI ÉG ALATT

Emlékszel még az augusztusi égbolt

Tüzeire? - a cirpelõ mezõn

Álltunk s szemednek mélyén elveszõn

Csillant egy csillag-testvér fény... be szép volt.

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,

- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,

Emelni lágyan, véle lengni fönn,

Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó, földi sóhaj

Szivünkbõl úgy szállt, mint finom homok

Szitál alá a tûnõ ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,

Hogy addig mennybe értünk s angyalok

Kacagtak ránk az égi balkonokról...

(1915)

 Vissza»